A főváros 1910 januárjában fogadta el az előterjesztést, amely szerint az óbudai Homokos-dűlőn - a mai Duna utca és Gázgyár utca között - új légszeszgyárat kell építeni. Az ötletgazda a fővárosi gázművek első vezérigazgatója, Heltai Ferenc volt, aki így indokolta a helyválasztást: „nem kell attól tartani, hogy a gyár a szomszédságra nézve terhessé válhatnék”. A tervek kidolgozását a zürichi városi gázgyár igazgatójára, Albert Weissre bízták. Az építkezésre az első körben negyvenmillió koronát adtak, és mindössze harminckét hónapot. Sietni kellett, mert a már működő budapesti légszeszgyárak addigra elérték teljesítőképességük határát, ráadásul egyre drágábban dolgoztak. Az építkezés 1911-ben kezdődött, a gyárat - a hozzá tartozó tisztviselői és munkáslakóteppel, valamint a kiszolgálóépületekkel - 1913 októberében adták át. Ugyanazon évben több régi gázgyárban leállították a termelést: az 1871 óta működő újpestiben novemberben, az 1866-ban átadott budaiakban pedig decemberben. A maga idejében az óbudai a legkorszerűbb gázgyárak egyike volt. Napi 250 ezer köbméter termelésre kalibrálták, területén tíz kilométernyi vágány kanyargott, amelyet a budai körvasútra kapcsoltak. A telep a békeidők utolsó nagy fővárosi beruházása volt. A gyár 1984-ben, a földgázra való átállással vesztette el funkcióját. Forrás: Népszabadság